Nem volt pénzünk mozira, ültünk a rádió körül,  
Apánk csak állt és nézte : családja eszik, örül.  
Ez volt a nehéz béke utolsó nyara-éve,  
Hát vége lett, milyen kár,  
Pedig hogy dalolt a két Latabár.  
  
A postás egyszer csenget, az ajtóhoz rohanok,  
Afrontról hoz levelet, Anyám a fal mellett zokog,  
Kusza betûk, félszavak : "Tábor... ne sírj... nem szabad..., ...  
apád hazajön talán..."  
Addig is táncol a két Latabár.  
  
Nyakkendõm, orrm piros. Büszkén állok a télben,  
Sírni-nevetni tilos az avatóünnepségen.  
Épp most lettem úttörõ, ajándékom a jövõ,  
Az egész õrs vigyázzban áll,  
Mert most is fellép a két Latabár.  
  
MIKOR A NÉGY LÁB EGYSZERRE LÉP,  
EGYSZER FELÉM ÉS EGYSZER FELÉD  
NEM ÉRHET BAJ, ÉS NEM JÖHET VÉSZ !  
VALLJUK BE, HOGY EGYSZERÜEN MEGÁLL AZ ÉSZ !  
  
Elrohant velünk az élet, álmodtunk, mert volt mirõl,  
Óh, azok a 60-as évek, nem tehetnek semmirõl,  
És van, akinek nem elég ez, folyton követel és kérdez,  
Hogy - hol van, ami neki jár ?  
Hol a két Latabár ?!